Januárban a Pelikán Színházban bemutatták a Karamazov című darabot, amit Dosztojevszkij regénye alapján Faragó Zsuzsa és Laboda Kornél írtak. Adorjáni Bálint, Lazók Mátyás, Orosz Ákos és Jankovics Péter játszottak a színpadon, a rendező Laboda Kornél.
Akármennyire nézzük pozitív szemmel, egy XIX. században írt polifonikus regényt, ami több filozófiai nézetet is magába foglal, nehéz színpadra írni úgy, hogy a XXI. század nézőit is lekösse.
Ha most elsiklunk afelett, hogy ki mit képvisel a regényben (az erkölcsöt vagy a vallási fanatizmust), nem kerítünk nagy feneket annak sem, hogy hány szálon fut a cselekmény, és ha még sok más kis sarkalatos elemzési pontot sem szerkesztünk bele a szövegkönyvbe, akkor eljutunk egy figyelmet felkeltő és fenntartó kortárs darab megírásához. Mint ahogy megtanultuk irodalom órán, az orosz realizmus szerette a túlrészletező leírásokat, ami abban az időben is csak groteszk hatást váltott ki az olvasókból. De hogyan tesszük ezt maivá? Hogyan adaptáljuk korszerűvé?
Az előadás ezt nagyon befogadható és barátságos módon oldotta meg. Habár majdnem 2 órás a darab, közel sem tudtam párhuzamot vonni az előadás és egy vontatott regény között. Egy kezemen meg tudtam számolni hány kellék van a színpadon, de ez nem keltett hiányos díszlethatást. A figyelemfenntartást a szereplők a nézők interaktív szerepeltetésével oldották meg, de ez sem tűnt kényszerszerűnek, és köze sem volt az iskolákba ellátogató önismereti tanácsadóhoz, aki tesztek töltögetésével próbálja ugyanezt reprodukálni. Pozitív élmény volt még számomra az is, hogy a humor és a zene is szerepet kapott a darabban, de a legjobb, hogy általában a kettő együtt járt.
Mindezek mellett az is tetszett, hogy szót ejtettek az előadásban azokról a filozófiai gondolatmenetekről, amik a mai világunkat és az akkori világot is foglalkoztatják, de nem tárgyalták túl, nem volt hosszadalmas monológ, hanem dialógokkal oldották meg. Az embert egyszerűen, hitelesen és nem túldimenzionálva ábrázolták olyan tipikus easy-going ismérvével.
A szereplők úgy viselkedtek, úgy öltöztek, minta próbálnának, mintha improvizálnának, de ennek ellenére sem csúszott szét az előadás. Olyan volt mintha mi, a közönség lettünk volna a négy fal, akiknek fülük, szemük van és random betekintést nyerhettünk volna pár fiatalember életébe.
Szöveg: Fuják Csilla
Fotó: Internet