Magyarországi ősbemutató és új név: így kezd neki az évadnak a Vörösmarty Színház nagy múltú kamaraszínháza, a Pelikán Fészek. Az én kis hűtőkamrám egy kortárs francia drámaíró és rendező, Joël Pommerat műve. „Felismerhetjük magunkat a szereplők elveszettségében” – hangzott el a darab rendezőjétől, Novák Esztertől. Keményen bontakozik ki az előadásban az ‘elnyomottból elnyomó’ vonal, majd a tragédia megtörténik a hűtőkamrában…
Szinte megállt a szívem az előadás egy-két váratlan fordulatánál, de mikor magamhoz tértem, nagyon elgondolkodtatott. Leginkább azért lepődtem meg, mert a cselekmény alapvetően elég lassan halad, a szereplők sokat vitatkoznak megoldás nélkül, elveszve.
A kialakított helyszín már eleve nyomasztó, emiatt már az elején érezhető volt, hogy nem egy vidám történetet fogok látni. Annak ellenére, hogy sokszor humoros, groteszk elemekkel színesítették a darabot, egy mély gondolatokat ébresztő produkció volt ez számomra.
A történet a főszereplő, Estelle életének egy 10 évvel korábbi, fontos szakaszát mutatja be. Munkamániás alkalmazottja volt egy áruháznak ebben az időben, de később kiderült, milyen családi helyzet kényszerítette rá a sok túlórára.
A szupermarket igazgatója egy arrogáns zsarnok, folyamatos stresszben tartotta az ott dolgozókat, nem ereszkedett le a szintjükre. Kiderült viszont róla, hogy halálosan beteg, pár hete van hátra. Úgy döntött, átruházza a szupermarketet, és még 3 céget az alkalmazottaira. Még véletlen sem a saját családjára, mert nem akarta, hogy az a „csürhe” részesüljön a javakból.
A szerződés legfőbb feltétele viszont az volt, hogy minden évben egy napon őt kell ünnepelniük. Estelle előállt egy az igazgatójuk életét bemutató színdarab előadásával. Munkatársainak erre az volt a reakciójuk, hogy „elmulasztott egy tökéletes alkalmat, hogy befogja a pofáját”. Estellen kívül senkinek nem volt kedve ehhez, de az igazgató nagyon várta a kórházi ágyán a saját magáról készült darabot.
Bonyodalmat okoz az, hogy vezető hiányában elvesztek. Nem működött túl jól a közös döntéshozatal, ezért a csődbe jutás veszélye fenyegette őket…
Folyamatosan hárították a felelősséget: Oké, hogy most én mondtam, DE előttem már elmondta X.Y., tehát nem az enyém a felelősség.
Felmerült bennem a kérdés, hogy kell-e vezető az embereknek, és ha kell, akkor milyen? Zsarnok, aki leordítja az „alkalmazottak” fejét, nem alacsonyodik le a szintjükre, köp rájuk, vagy inkább olyan, aki empatikus, megtapasztalja, és belelát abba, amit a népe átél…?
Még inkább rontott a helyzeten az, hogy Estelle a több mint furcsa álmait kívánta követni az igazgatójukról szóló darab rendezésében. Pszichopatának lett elkönyvelve miután meg akarta valósítani bizarr elképzeléseit. Nem hagyták érvényesülni, elnyomták.
Meddig tűrjön az ember az elnyomásból? Keményen bontakozik ki a darabban az ‘elnyomottból elnyomó’ vonal is, majd a tragédia megtörténik a hűtőkamrában…
De lehet, hogy nem is az emberek rosszak, csak a gondolataik. Függőségben tartanak az agyból érkezett parancsok…
Szöveg: Sándor Tamara
Fotó: Pintér Ádám