Legtöbben talán az Országalmát, vagy a koronázásokat említenék. Számomra egy személy jelenti most Székesfehérvárt. Ő Nyirati László tanár úr. Fél évig nem tudtam róla semmit, mikor egyszer egy szakorientáció órán olyan feladatot kaptunk, hogy készítsünk interjút egy tanárunkkal. Egy óránk volt csak, de ez alatt az idő alatt rengeteget megtudtunk a Tanár úrról.
Jókedvűen, felszabadultan mesélt. Az édesapja fodrász volt, de ő cseppet sem szeretett volna az lenni, ugyanis sokkal jobban érdekelte a csillagászat. Ezen kívül szavalt, versenyeken vett részt, ahogy fogalmazott, „olyan kis nyüzsi volt, mint mi”. Ifjabb korában elsajátította a szerszámkészítést, és ezen keresztül belekeveredett az órás szakmába. Ennek híre ment a faluban ahol éltek, és az emberek hozzá hordták az óráikat javíttatni. Ez a munka sajnos nem tartott sokáig, de nem szomorkodhatott, hisz még mindig megvolt az álma, habár saját elmondása szerint már akkor is tudta, hogy abból nem lehet megélni. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatta az útját, az álma felé. Matematika-fizika szakra adta be a jelentkezését. Édesanyja kinevette, mivel szerinte azért többet kellett volna tanulnia ehhez. Nagyon büszke volt, amikor felvették. Nekünk azt mondta, hogy hatalmas szerencséje volt, mivel a szóbeli felvételin csupa csillagászati kérdést kapott. Amikor az egyetemről kikerült, akkor kezdődött el „a nagy számítógép őrület” és azon kevesek egyike lehetett, akik taníthatták is ezt. Sajnos azt érezte (már a mi tanárunkként), hogy a mai fiatalságot, nem képes lenyűgözni. Elmesélte, hogy ha talál valami érdekes dolgot, akkor egyből ránk gondol (mint osztály). Az egész beszélgetés laza és nagyon őszinte volt. A végén belement egy vicces kérdés megválaszolásába is, amit egy lebegő játék földgömbbel modellezett. Mit gondol arról, hogy a Föld lapos? Ez volt a végszavunk, mivel ekkor elfogyott a kérdésünk.
Eljött a bemutatás napja. Bennem mély nyomot hagyott a beszélgetés, de féltem, hogy a többiek hogyan fogadják. Az egész osztály érdeklődő tekintettel figyelte a kisfilmet, és együtt nevettek a tanár úrral. Előadásunkra meg is kaptuk az ötöst. Ezután egyből Nyirati tanár úr órája következett. Én ekkor még nem mondtam neki, hogy milyen siker lett az interjú. Egy vasárnap erős fejfájással és lázzal feküdtem, mikor édesanyám szomorú arccal bejött hozzám, és megtudtam tőle, hogy február 2.-án elhunyt Nyirati tanár úr… Ez lesokkolt. Már bántam, hogy nem mondtam el neki a sikerét, már bántam, hogy nem kérdeztem még többet az életéről.
Megtudtam, hogy volt unokája, gyerekei és felesége, akiket szerethetett, és ez megnyugtatott. A legjobban annak örülök, hogy volt egy félévem, amit együtt tölthettem vele. Örülök annak, hogy videós formában újra, meg újra meghallgathatom a történeteit. Örülök, hogy találkozhattunk, ez nekem most nagyobb kincs, mint az Országalma, vagy a koronázások. Nyugodjon békében, Tanár Úr!
Szöveg: Szabó Áron Benedek – Széchenyi István Szakgimnázium és Szakközépiskola