Simon Márton Székesfehérváron

Simon Márton harmincöt éves költő, műfordító, szektavezér. Bár az utóbbit tagadja, Instagram oldala és a heti rendszerességgel megrendezett “liftes szelfik” rituáléja másra utal. Többek közt erről is szó volt a székesfehérvári Új Magyar Képtárban március 5-én megrendezett kötetbemutatón.

„Ezek szerint ha szeretnék maradandó nyomot
hagyni benned, feküdjek le veled, aztán
haljak meg holnap? – ezt nagyjából két óra
beszélgetés után kérdezi meg.
Majdnem kiköpöd a sört a röhögéstől, de aztán
gondolkodás nélkül rávágod, hogy igen.”

Simon Mártonnak eddig három kötete jelent meg: a Dalok a magasföldszintről, amelyről jóformán egyetlen negatív kritika sem született, a Polaroidok, amelynek részleteit számtalan idegen tetovált kulcscsontjáról is ismerhetjük, valamint a legújabb, a Rókák esküvője. Ezeknek jellegzetessége, hogy a költő minden kötetében valami teljesen újat alkot.

Egy szerencsesütemény, egy doboz tej, egy értelmetlen párbajban meggyilkolt világhírű matematikus, egy hidegháborús űrprogram keretében életét vesztett tanárnő, harmincöt évnyi lélekbe markoló letargia és Simon Márton zsenialitása. Ez volt a Rókák esküvője.

„…amiben vér van, azt
úgy nevezzük, hogy te. Ezt a fehér, szöveggel teli
téglalapot pedig úgy, hogy én.”

A kötet két évvel ezelőtt jelent meg, de csak most került sor arra, hogy a szerző Székesfehérváron is személyesen is bemutassa. Már a címnek is keleti vonatkozásai vannak. A jelenséget, amikor esik az eső de süt a nap (avagy “veri az ördög a feleségét”) a japán kultúrában máig “rókák esküvőjének” hívják. Ezt mondták azonban akkor is, mikor számukra megmagyarázhatatlan jelenségeket, például lidércfényeket láttak. Egy kínai mítoszban a rókák adott életkort elérve bekebelezik azt, aki beléjük szeret, így tehát a rókaesküvőnek kettős tartalma is lehet; talán egy boldog házasság kezdete, talán egy tragédiáé. Ha egy japán kisgyerek kérdésére azt válaszolják, hogy “ott megy a rókák esküvője”, akkor tudja, hogy az ott valami amitől tartani kell, bármilyen csodálatos is.

Ez a kettősség az egész köteten végighalad. Simon Márton költészetében talán a legérdekesebb az, ahogyan összefűzi a látszólag össze nem függő elemeket. Erről a KönyvesBlog.hu-val készített interjújában így szólt: “Hogy lehet az, hogy egy ismeretlen busszal egy ismeretlen útvonalon megyek egy ismeretlen helyre, az egyik megállóban látok valamit véletlenül, aztán a következőben még valamit, és úgy négy megálló után az így sorakozó furcsaságok, amiket láttam, különösebb szándék nélkül is összeállnak valamivé, tökéletesen passzolnak. És egység lesz a darabokból, amiknek hivatalosan nem szabadna egységet képezniük.”

„Ne haragudj, ideadnád azt a verebet?
Nem azt, a másikat. Köszönöm.
Semmi, csak lenyelem, és akkor
ő lesz bennem mától a lélek.”

A képhez tartozó alt jellemző üres; szindbad-szerda-simon_boros_fako-kicsi.jpg a fájlnév

Visszatérve a szektára: a rendezvény első részében gondosan elkerülték a témát, számomra viszont az est egyik fénypontja volt, mikor a nézői kérdések egyikénél feljött a dolog. Ekkor a költőt interjúvoló Czinki Ferenc halkan megjegyezte, hogy igazán hálás, amiért nem neki kellett felhoznia.

„Ez lett az egyetlen hely, ahol
még szóba állhatok veled,
ez maradt, semmi más
– persze ha nem számítjuk,
amikor esténként, hazafelé menet a boltból,
gabonapelyhet és tejet cipelve, reflexből
elkezdek beszélni hozzád. Ez a kettő.”

Szöveg: Pavlitzky Laura (Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium)
Fotó: i.ytimg.com, esernyos.hu, art7.hu