A kardforgatás mestereiként ismerik a szamurájokat: tiszteletre méltó, nemes harcosok, akik nem félik a halált. A hagyományt tisztelték, a japán császárt szolgálták. Nevük szolgáló személyt jelent. Hogy képes valaki egy szamuráj bőrébe bújni, lelkébe helyezkedni? A kérdést Icsikava válaszolta meg, aki a kabuki színházban testesíti meg egy szamuráj szerepét.
– Azt akarom érzékeltetni, hogy a harcos elképzelése egészen más az életről és a halálról, mint nekünk. Ő a halált választja, ha úgy érzi, veszélybe kerül a becsülete. Az én feladatom megmutatni a közönségnek, hogy volt egykor egy ilyen életfelfogás.
Kik is voltak ezek a legendás harcosok?
A legelőkelőbb japán osztály, a harcosok rendjének tagjai voltak a 15. századtól egészen a 18. századig. Először a császár alá tartoztak, majd az Edo-korszakban átvették az uralmat. Erőszakosan és kíméletlenül uralkodtak, ám uralmuk erős és szilárd volt. Az ő vezetőjük a sógun volt, kinek napjai az amerikai hadihajók érkezésével áldoztak le.
700 év alatt sokat változott a szerepük: lovagi párbajhősből puskát cipelő hivatásos katona lett, majd az állam dédelgetett őre. A zen és a buddhizmus szabályait, életfeltételeit követték. A vallásuk követelte szigorú önfegyelem jól illet a harci technikáit tökéletesítő törekvéseikhez. Fontos volt számukra a kultúra, vágytak a tudásra, jól képzettek voltak, nem csak a harcművészetben emelkedtek ki, hanem a kulturális képességeiket is fejlesztették folyamatosan.
Kifinomultan töltötték szabadidejüket: verset írtak, virágokat rendeztek, teaszertartásokat tartottak és színházi előadásokat néztek. Joritomo, az első sógun így írt a szamurájokról: „A cseresznyevirág teljes pompájában hullik le, akár a szamuráj, aki így akart elesni, ily módon képzelte saját halálát a harcmezőn.” A színház a szamuráj hősiességéről, becsületéről mesél.
Szöveg: Fonai Dorka (Lánczos Kornél Gimnázium)
Forrás: National Geographic